Pillanataink, mint cukros teában bögre aljára süllyedt tealevelek.
Állunk a kávézó előtt,
körbe sző az utcazaj,
teát iszunk papírpohárból.
Nézzük egymást,
látjuk, mennyit változtunk
egy év alatt.
Jajgatnak a kávéscsészék,
ahogy a szűk polcon
mázuk megcsikordul egymáson,
a vidám felszolgáló
csúszásgátlós tálcával
bátran szalad velük,
még nem fáradt bele a vendégekbe,
arca még sima,
még csak délelőtt van.
Mi ketten, a teások
a reggeli kávézós
és az ebéd előtti
szendvicsező tömeg közötti időben,
kivétel,
külön kaszt vagyunk,
akiket a tulajdonos
a pult mögül
csak hosszú idő után
fogad bizalmába;
egy kávézó társadalomban
egy kávézó teraszán teát inni
olyan mintha boros pincében
sört kérnénk -
mi pedig nem mondjuk neki,
hogy teát inni papír pohárból
szintén szentségtörés,
bár elmondani sem nagyon tudnánk
legfeljebb mutogatva,
mert a brazil kávézóban
csak portugálul beszélnek.
De legalább évente egyszer
három napig egymás látjuk
A decemberi délutánban vörösre törik,
a hidegben vörösre hűl a nap sárga fénye,
de a lelkek áttetsző fehérek, mint a decemberi jég;
milyen különös, hogy a fehér fény forróbb,
mint a sárga és a sárga melegebb, mint a vörös,
meghökkenünk:
mert bár a napfény is éget,
de az izzó vörös tűz elől rögtön elkapjuk a kezünk,
míg a lelkekről azt gondoljuk, hogy csak dideregnek a menyországon kívül;
pedig a vörös fényt rendkívül alacsony színhőmérséklet jellemzi,
a legelső látható fény gyenge vörös,
körülbelül 800 Kelvin hőmérsékletű,
míg a meleg fehér 3300;
ugye, hogy kellett volna fizikát tanulni,
és akkor bátrabban nyúlnánk a tűzbe,
hogy aztán szitkozódva hideg vízbe dugjuk a kezünk,
mert néha érdemes nem összekeverni a dolgokat;
nem olyan lenne, mint amikor harminc évesen, néhány pohár vodka után mezítláb rohantunk át az izzó parázson
és kerestük utána a sarkunkon az égési sérüléseket,
amik nem voltak;
- Isten vigyáz a részegekre -
mondták régen a nagyanyáméknál,
amikor a részeges Istók szomszédról viccelődtek
aki könnyedén elbiciklizett decemberben a melegvizes strandra, pedig akkor még havazott.
A szombat délutáni borozgatás során,
amikor bőven fogyott a pogácsa
és a nagyfiúknak is jutott bor;
hamar besötétül és olyankor már mindegy
melyik színnek milyen a hómérséklete,
mert egyik sem látszik;
szedelőzködik a társaság haza,
koromsötét utcákon mennek,
amiknek csak az egyik oldalán vannak lámpák, harminc méterenként,
a férfiak sűrűn káromkodnak a nők vihognak,
a gyerekek suttognak, így tartva távol a gonosz szellemeket,
hogy aztán a főutcán nemrég megépült panelházaknál
hamar búcsúzkodjanak, mert mindjárt kezdődik a program a tévében.
A házak ablakain szürke fény tör át, már be is kapcsolták az emberek a tévét, gyerünk gyorsan, le ne maradjunk az esti meséről,
a fekete-fehér képernyők előtt ülnek a családok és a képekhez hozzágondolják a színeket.
Csak egy pillanatra nem figyeltél
és kiömlött az idő az asztalra -
és most folyik a széle felé
te konyharuháért fordulsz a mosogatóhoz,
letörölnéd, hogy ne csöpögjön le a padlóra,
s közben észreveszed, hogy figyel valaki,
ott áll az előszobában:
két hegyes bajuszával nem fér át a konyhaajtón;
pont annyira van ott, hogy megzavarjon.
A mozdulatod lelassul, és látod, hogy
az idő elérte az asztalszegélyt, átbukik rajta,
még lóg ott egy kicsit, mintha direkt idegesíteni akarna -
már késő, felemelt kézzel állsz és nézed -
és arra gondolsz, elő kell venned a felmosórongyot.
