Pillanataink,
mint cukros teában
bögre aljára süllyedt tealevelek.

Állunk a kávézó előtt,
körbe sző az utcazaj,
teát iszunk papírpohárból.
Nézzük egymást,
látjuk, mennyit változtunk
egy év alatt.

Jajgatnak a kávéscsészék,
ahogy a szűk polcon
mázuk megcsikordul egymáson,
a vidám felszolgáló
csúszásgátlós tálcával
bátran szalad velük,
még nem fáradt bele a vendégekbe,
arca még sima,
még csak délelőtt van.

Mi ketten, a teások
a reggeli kávézós
és az ebéd előtti
szendvicsező tömeg közötti időben,
kivétel,
külön kaszt vagyunk,
akiket a tulajdonos
a pult mögül
csak hosszú idő után
fogad bizalmába;
egy kávézó társadalomban
egy kávézó teraszán teát inni
olyan mintha boros pincében
sört kérnénk -
mi pedig nem mondjuk neki,
hogy teát inni papír pohárból
szintén szentségtörés,
bár elmondani sem nagyon tudnánk
legfeljebb mutogatva,
mert a brazil kávézóban
csak portugálul beszélnek.

De legalább évente egyszer
három napig egymás látjuk