Ma megint kedvenc reggelimet veszem
zacskós kakaót meg két sóskiflit,
a zacskót letörölgetem a hűtóláda szélén hagyott ronggyal,
a két kiflit csak úgy mellé dobom a kosárba, mert elfogyott a csomagolópapír;
a nyomogatós pénztárgép megint kifog a boltoson,
aki dörmögve vágja oldalba, hogy kinyíljon a fiók
és feltáruljon benne a sok papír tízes, húszas meg ötvenes,
mellettük a rengeteg alumínium apró,
- hat forint negyven fillér - mondja,
szépen kiszámolom és leteszem elé a pultra,
lassan szedegeti össze vaskos ujjaival -
minden reggel ugyanez, torlódik a sor,
toporognak az emberek,
de senki nem mer hangosan morogni (akkoriban csak hallkan morgott az ország, hogy meg ne hallja senki)
boldogan szabadulok ki az utcára,
ahol a bolt melletti padra leülve reggelizem meg.
Sok évvel később,
valamikor a kétezres évek elején
(később teljesen eltűnnek a nagyüzemi zacskós tejek és kakaók)
egy lakótelepi padon teszem ugyanezt,
amikor odalép hozzám egy korombeli ember
aki boldogan sóhajt fel:
végre valaki így reggelizik! Egy padon uram!
Bólogatok, most mind a ketten boldogok vagyunk egy pillanatra
és nem mondom el neki,
hogy ez a reggeli kakaó ezzel a sós kiflivel
valószínűleg meghajt majd.